A 2000-es évek előtt szinte egyeduralkodó volt a romantikus elképzelés, miszerint a farkasból „úgy lett a kutya”, hogy az ősemberek kedvtelésből hazavittek farkaskölyköket, majd egyszer csak már annyi megszelídített farkas téblábolt a táborhelyen, hogy ezekből egész tenyészállomány állt elő őseink számára a kutya „megteremtésére”. E korai elméletek szerint persze a kutya „feltalálói” rögtön különféle feladatokkal is ellátták a korai kutyákat: őrzés, vadászat, terelés stb.

Gondos Gazdik szakertoi cikk

Azóta már tudjuk a genetikai kutatásoknak hála, hogy a kutya különválása az ősi farkasoktól jelentősen korábbra tehető, mint az első, tényleg kutyaszerű csontleletek felbukkanása az emberi temetkezési helyeken. A „hazavitte, megszelídítette” háziasítási elméletet felváltotta az az elképzelés, miszerint a kutya ősei olyan vállalkozó kedvű ősfarkasok lehettek, amelyek hosszabb időn keresztül (akár néhány évezreden át) az emberi településekhez egyre közelebb húzódó, „szatellit-szerű” hulladékeltakarító szerepet töltöttek be.

A domesztikáció pontos menetét valószínűleg nem tudjuk már rekonstruálni, a ma élő kutyák és farkasok génállományának összehasonlítása azonban sok érdekes közvetett adattal szolgálhat. 2013-ban például megjelent egy tanulmány, amely azokról az eltérésekről számolt be, melyeket az átlagos kutya és farkasDNS között talált egy kutatócsoport. A legtöbb ezek közül az agyat, az idegrendszer kialakulását érintette, cikkünk szempontjából azonban most egy, az anyagcserét befolyásoló eltérés a legérdekesebb. Kiderült ugyanis – és ezt azóta más elemzések is megerősítették –, hogy a kutya génállományában átlagosan mintegy hétszer annyi kópiában található az a gén, amely a keményítőlebontásért felelős enzim (a vékonybélben ható amiláz) termelésért felelős, mint a farkaséban. Több génmásolat – nagyobb enzimtermelés – hatékonyabb keményítő lebontás – szól az egyszerű egyenlet. A kutatók merész következtetése ebből pedig, és ezt már a tudományt népszerűsítő média is felkapta: a kutya domesztikációját lehetővé tevő egyik fontos lépés minden bizonnyal a keményítőben gazdagabb étrend fogyasztását lehetővé tevő amiláz-gén felszaporodását elősegítő szelekció lehetett. Mert ugyebár, a farkas leginkább húsevő állat, ezzel szemben a táplálékát az embertől beszerző kutya minden bizonnyal több gabona-eredetű eledellel volt kénytelen beérni.

Gondos Gazdik cikk

Se szeri, se száma azoknak a blogbejegyzéseknek, harsány írásoknak, melyek a keményítő-emésztés és a „szelídség” közötti összefüggést boncolgatják. Mindez szinte komikusnak tűnhet a legutóbbi években, amikor a kutya etetésének optimális módját éppen újratematizálták a húsban gazdag (vagyis a farkas-ős táplálkozását „másoló”) eleségek pártolói. Itt természetesen nemcsak a kutyaeledel gyártókról beszélünk – világszerte hódít ugyanis a különféle „tudományos”, házilag összeállított étrendek divatja. A kétezres évek előtti trendhez képest az utóbbi évtizedben előtérbe került az állati eredetű fehérje mind nagyobb aránya a kutya számára adott eleségben. Ehhez képest az új felfedezés valóságos sokkot okozhatott az érdeklődő olvasóknak, különösen, ha azokat az értelmezéseket vesszük alapul, melyek az eredeti tudományos felfedezésnek már olyan olvasatát kombinálták ki, miszerint akkor a kutya számára mégiscsak a keményítőben gazdag eledel lenne a megfelelőbb.

Itt az ideje tehát, hogy gyorsan összegezzük: mit lehet megalapozottan levezetni a genetikai tanulmányból, mi a valószínű és mi a légből kapott következtetés. Először is, érdemes megjegyezni, hogy az amiláz-gén darabszám az egyes kutyafajták között, de a farkasokon belül is erősen változó. Vagyis nagy valószínűséggel már az ős-farkasok esetében is lehetett változatosság ebben a tekintetben.

Másodszor, és ez nagyon fontos: bármely, a genetikusok által valószínűsített domesztikációs időpont korábbra esik, mint a mezőgazdasági növénytermesztés kezdete – vagyis a legrégebbi őskutyák nem valószínű, hogy gabona-jellegű (keményítőben gazdag) maradékokat találtak volna az emberi táborhelyek környékén. 

Gondos Gazdik blog

Harmadszor, még a mezőgazdasági termelés elkezdését követően sem túl valószínű, hogy korai gazdálkodó őseink a kutyákra „pazarolták volna” kínkeservesen megtermelt gabonájukat (szemben a vadászó-halászó emberekkel, akiknél mindig „keletkezett” olyan maradék, melyet az emberek már nem tudtak megenni – de az őskutya igen).

De akkor… mégis, mi magyarázza a farkasokéhoz képest felszaporodott keményítőbontó enzim-gén mennyiséget a kutyában? Természetesen idővel mégiscsak hasznos lehetett a kutya számára, ha az évezredek múlásával egyre tehetségesebb gabonatermelő ember mellett eszegetve hatékonyabban tudta emészteni a keményítőtartalmú falatokat, melyeket kapott/talált. Vagyis olyan környezetben, ahol a növényi eredetű táplálék vált dominánssá az ember (és kutya) számára, előnybe kerültek azok a kutyák, melyek ilyen étrenden is megmaradtak, illetve jó erőnek örvendtek. Nem feltétlenül kell itt az ember direkt, tudatos szelektáló tevékenységére gondolnunk – a kutya életben maradása sokáig (és ma is sok helyen a világon) elsősorban az állat rátermettségén múlott. A hatékony növénytermesztés megjelenése óta eltelt 8-10 ezer év bőven elegendő volt ahhoz, hogy a természetes szelekció révén a legtöbb ma élő kutya a farkashoz képest hatékonyabb keményítő-lebontó enzimet termelhessen. Ezt érdekes adalékként színezi, hogy általában véve az ősi típusú kutyák (dingó, basenji, eszkimókutya, husky) kevesebb amilázgén-másolattal bírnak, mint a modern, nemrégiben kitenyésztett fajták.

Gondos Gazdik Purina

És végül – mindezek alapján akkor most mit egyen a kutya? Nyilvánvaló, sok kutyatartó által megerősíthető tapasztalat, hogy egy átlagos kutya az ember számára elképesztő dolgokat tud befalni, minden drámai következmény nélkül. A keményítő emésztésre való fokozott alkalmasság jelentse azt is egyúttal, hogy íme, kedvencünket ezentúl tudományos megalapozottsággal foghatjuk „történelmi” kenyérhéj-diétára? Természetesen erről szó sincs. A kutya anyagcserét érintő genetikai adottságai a farkaséhoz képest szegényesebb, nehezebben emészthető étrendhez történő alkalmazkodást tettek lehetővé. Vagyis sarkosan fogalmazva, a kutya eredményesebben megél olyan eleségen, amelyen egy farkas inkább csak tengődne. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kutya számára a gabonában dús étrend lenne az ideális. Viszont semmi baja nem történik attól az ebnek, ha nem 120%-os hús-csont-porcogó eledelt habzsol minden nap.

Dr. Pongrácz Péter, a Gondos Gazdik szakértői csapatának etológus tagja