Akár azt is mondhatnánk, hogy az ember által biztosított ellátás (legfőképpen az állandó táplálékforrás) leginkább a kutya utódnevelő magatartásában idézett elő evolúciós változást a vadon élő kutyafélékhez képest.

Elég, ha a Magyarországon is őshonos kutya-rokonokat megnézzük (vörös róka, aranysakál, szürke farkas), nyomban kiderül, hogy e fajok mindegyike legalábbis párban neveli az utódokat (vagyis az anya és az apa is részt vesz azok ellátásában).

A kutya esetében azonban gyakorlatilag kizárólagosan az anya feladata a kölyöknevelés, és a fajtársak (vagyis a többi kutya) ebben még akkor sem vesznek részt, ha elméletileg lenne rá módjuk (pl. csoportosan élő falusi, avagy páriakutyák esetében).

Gondos Gazdik Pongrácz Péter cikke az anyai gondoskodásról

Miért alakult ilyen „sanyarúan” szegény kutya-mamák sorsa? Ennek a legfőbb oka az, hogy még a direkt emberi gondoskodásban nem részesülő, magukat guberálásból fenntartó kutyák táplálék ellátása is sokkal állandóbb és megbízhatóbb, mint a minden falatot vadászattal előteremteni kénytelen vadon élő kutyaféléké. Vagyis a kutyakölykök felneveléséhez, ha szűkösen is, de mindössze az anya is elegendő. Az evolúció pedig „előnyben részesíti” a takarékos megoldásokat.

Természetesen mivel nincsenek ott a segítők (apa, idősebb utódok), akik az anyának eleséget hordanának haza, a kutya esetében az anyai gondoskodás sokkal rövidebb (mindössze maximum 8-10 hét), mint a farkasoknál (ahol a fiatalok fél-egyéves korukig nem számítanak igazán önállónak). Az Olvasónak azonban bizonyára sokkal ismerősebb az a helyzet, amikor a kiskutyák születése igazi „családi esemény”, amit a gazda és a többi családtag, esetleg a születendő kölykök leendő gazdái is izgatottan várnak. Ilyenkor igyekszünk a lehető legalaposabban felkészülni a kis jövevények és az anyakutya ellátására, és szeretnénk minden testi-lelki igényüket kielégíteni. Az anyakutyák viselkedése nagy változatosságot mutathat, akár ugyanazon fajtán belül is. Így például vannak olyan szukák, akik kifejezetten igénylik a törődést, a bíztatást, a szeretetet ellés idején, és olyanok is lehetnek, amelyek inkább elvonulnak, sőt, a világra jövő picik közelébe sem szívesen engednek látogatókat. Az is változó lehet, hogy más kutyák jelenlétét mennyire tolerálják az anyakutyák, amíg a kölykök magatehetetlenek. Addig egymással teljesen jó viszonyban levő kutyák esetében is előfordulhat, hogy a „kismama” ádázul őrzi utódait a helyzetet eleinte át nem látó többi kutyától.

Gondos Gazdik Pongrácz Péter Anyai gondoskodás, szoptatás, elválasztás

Természetesen ilyenkor az ember feladata a lakás megfelelő és biztonságos berendezése a szaporulat védett elhelyezése érdekében, úgy, hogy az anyakutya a lehető legzavartalanabbul gondoskodhasson a kicsikről. Nagyon fontos arra is odafigyelni ugyanakkor, hogy habár az ellés és szoptatás öröklött viselkedés a kutyamama esetében, ez nem jelenti azt, hogy semmi probléma nem adódhat közben. Valószínűleg egy teljes cikket szentelhetnénk annak a témának, hogy „milyen vészhelyzetek merülhetnek fel ellés közben” – és ezek könnyen az újszülött kölykök, vagy akár az anya életébe is kerülhetnek. Tehát helytelen az a vélekedés, miszerint majd a természet mindent elrendez az ellés során – a kutya életének minden pillanatát az ember szabályozza és felügyeli bizonyos szempontból, és ez a felelősség az ellés idejére is szól. Vagyis az ember kötelessége, hogy mind az anyakutya, mind pedig az utódok biztonságáról, egészségéről gondoskodjon.

Ugyanez vonatkozik a kölyöknevelésre is. Az ellést követő mintegy három hét során az anyakutya a feladat legnagyobb részét elvégzi, beleértve nemcsak a kicsik táplálását, de a tisztán tartásukat is. Gondolhatnánk, hogy igazából nekünk csak az anyát kell etetni, és a többi megy magától is. A helyzet nem ennyire egyszerű sajnos.

Sokszor megesik, hogy több kiskutya születik, mint amennyi emlője működik a szukának, vagy hogy a nagyobb kölykök kiszorítják a kisebbeket a legjobb cicikről (amelyek a szuka lágyéka felé találhatók). Kegyetlen, nemtörődöm hozzáállás, ha ismét a „természet rendjére” hivatkozunk ilyenkor, mondván, hogy majd a legerősebbek életben maradnak. A lassú sorvadás, éhhalál nem lehet megoldás egy ember által tartott, gondozott állat esetében.

A kiskutyák mesterséges táplálása nem gyerekjáték, de nem is túl bonyolult feladat. Megfelelő tápszert kell beszereznünk szakkereskedésből (a tehéntej nem jó!!!), és a testhőmérsékletre melegített póttejet kis cumisüvegből adagolni a gyengébb kölyköknek, ha a többiek elnyomnák őket. Az is jó megoldás, ha a gyengébb kiskutyákat engedjük szopni előbb, és az erősebbeket csak ezután engedjük oda az emlőkhöz.

Figyelembe kell venni azt is, hogy az anyakutya csak pár perces ingerlést követően adja le a tejet, vagyis a kiskutyáknak előbb dögönyözniük és szívniuk kell az emlőket, amíg megindul egyszer csak a tej. Ez azért fontos, mert nem elég, ha a gyengébb kölykök ebben az elő-stimuláló időszakban erőlködnek a ciciken, meg kell várni, amíg a tej ürülni kezd. Ezt jól hallható, kortyoló hangok kísérik a babák részéről, és ilyenkor az addig vehemens dögönyöző mancsmozdulatokat is abbahagyják. Ha az első héten odafigyelünk a visszamaradottabb kölykök táplálására (akár pót-etetést, akár a szoptatások felügyelését alkalmazunk), a későbbiekben már többnyire helyt tudnak állni a testvérekkel való tülekedésben.

Az anyakutyák egy része szilárd, előemésztett táplálékkal is eteti egy idő múlva kölykeit, míg sok szuka nem mutatja ezt az ősi viselkedésformát. Nagyjából a negyedik-ötödik héttől kezdődik ez az időszak, amikor a nemrég fogyasztott ételt az anya visszaöklendezi a kölykeinek. Ez természetesen nem minden gazdát tölt el örömmel, különösen, ha a szoba közepén zajlik az esemény. A kölykök ezt a fajta etetést aktívan követelik, felugrálva az anyára, és annak száját nyalva idézik elő az öklendezést. Különösen, amikor a kölykök már jól tudnak szaladni, csaknem vicces látvány, amint szegény anyakutya igyekszik elmenekülni az éhes kölyökhorda elől, amíg azok sarokba nem szorítják, és elő nem hívják az ebédjét.

Ha nem kívánjuk ezt rendszerré tenni, elegendő, ha az anyát nem hagyjuk visszamenni a kölykökhöz etetés után nagyjából másfél-két óráig, ugyanis ennyi idő múlva már nem „adja oda” az eledelét a kölyköknek. Érdekes megfigyelés, hogy ha van más felnőtt kutya is a családban, különösen az anya korábbi almából származó szuka utód, az is felcsaphat pót-anyának, és visszaöklendezett táplálékkal etetheti fiatalabb testvéreit. Ilyenkor az anya ezt már egyáltalán nem bánja!

Eltekintve a szuka nyújtotta megoldástól, leggyakrabban az ember kezdi el szilárd táplálékkal is etetni a kiskutyákat. A kölykök viselkedésükkel jelzik, mikor tartanak erre igényt (vagyis esznek a felkínált táplálékból), és életük negyedik hete körül többnyire már szívesen fogyasztanak valamilyen pépes eledelt.

Az anyakutya nagyjából az negyedik-ötödik héttől kezdve már egyre kisebb lelkesedéssel szoptatja kölykeit, párhuzamosan azok mind kifejezettebb szilárd táplálék fogyasztásával. A kiskutyák ilyenkor még természetesen nincsenek felkészülve a teljes önállóságra. Teljesen hibás, veszélyes eljárás, amikor akár 4-5 hetes kölyköket adnak új gazdához. Az ilyen csöppségek sem fizikailag, sem idegrendszerileg nincsenek felkészülve erre a váltásra. Ezzel szemben az ideális új gazdához kerülési kor nagyjából a 8-10. hét körül van, apró termetű fajtáknál sokan még a három hónapos kort is kivárják.

Pongrácz Péter cikke az anyai gondoskodásról a Gondos Gazdik blogon

A tenyésztő részéről fontos, hogy a szoptatásnak már jóval a kiskutyák kiadása előtt véget vessen, vagyis a kölyköket válassza el az anyától nagyjából a hatodik héten. Pár napos felügyeletet követően az anya teje elapad, és már nem kell attól tartani, hogy a kölykök újra stimulálják a tejképződést. Ez azért fontos, hogy mikorra a kölykök az új helyükre kerülnek, ne igényeljék a rendszeres szoptatást, így eggyel kevesebb dolog „hiányozzon nekik” majd a leendő gazdánál.

Ha az ember nem asszisztál az elválasztásnál, és a kölykök még sokáig az anyával élnek együtt, nem ritka a több hónapos, de az anyai emlőre még mindig visszajáró kölyök sem. Ez azért lehetséges, mert szemben a természettel, az anya az ember portáján nem tud „elmenekülni” az utóda elől.

A már önállóan táplálkozó kiskutyák többnyire nem kerülnek bajba, ha az anyjuk eledelét szeretnék felfalni – igazából ez is emberi odafigyelést igényel, hogy ne egyék el a szerencsétlen anyakutya minden táplálékát. Az anya ugyanis csak egészen kivételes esetben védi agresszívan az eledelt a kölykeitől. Teljesen más a helyzet a többi felnőtt kutyával. Nagyon kell figyelni, ha vannak ilyenek is a családban – ők nem fogják ellenállhatatlanul bájosnak tartani a tapasztalatlan és ennek megfelelően udvariatlan kiskutyákat a saját falatjaik közelében. Habár a kölyöknek szánt acsarkodás többnyire inkább ijesztő, mint veszélyes, lehetőség szerint ne tegyük ki ilyen helyzeteknek se a kis, se a nagy kutyákat…

Írta: dr. Pongrácz Péter, etológus